A SEGÍTSÉG BÁRMIKOR JÓL JÖN
Harry-ék pálcájuk segítségével nyertek fényt a sötét alagútban, ahol alig kaptak levegőt. Olyan szagot éreztek, amely a kinti fekete fákból jött. Hát persze, hiszen ők is egy olyan fában gyalogoltak éppen.
- Harry! - suttogta Hermione, majd közelebb ment a fiúhoz, hogy az jobban hallhassa. - Harry! Ezek a nyomunkban vannak! Most mit csináljunk? - Harry aprót sóhajtott, jobb kezével megdörzsölte a homlokát, majd válaszolt. Hangja tele volt bizonytalansággal.
- Nem tudom. Meglátjuk, hogy mi van ennek a végén - mutatott előre mutatóujjával. - Nem kéne nagy zajt csapnunk, hiszen akkor még biztosabbak lennének abban, hogy itt vagyunk.
- Jó. Akkor mondjátok meg, hogy mi...
- Ezt nézzétek! - Luna hátrébb állt tőlük pár méterrel. Nem vették észre, hogy lemaradt, mert mindannyian Harry-re koncentráltak.
Luna a pálca fénye segítségével találta meg azt, ami még közelebb vitte Harry-éket a sikerhez.
- Mi a pokol ez? - kérdezte Ron, majd ő is megvilágította a pálcájával. Az alagút falán kirajzolódott egy minta; pontosabban egy kehely rajza. Luna hozzáakart nyúlni, de Ginny elrántotta a kezét.
-Ne! - szólt rá. - Ne maszatold el!- Igaza volt. Mivel az alagút fala fekete földből volt, így könnyen lehetett rajzolni bele, ám ugyanolyan könnyen lehetett azt tönkretenni.
- Ne! Ne hagyjuk így! Most úgysem tudunk mit csinálni vele, viszont ha elmaszatoljuk, Scabior-ék nem találják meg - mondta Hermione.
- Kicsit sem lesz feltűnő, hogy a föld mindenhol egyenletes, csak itt van egy nagy paca - szólt közbe Ron.
- Jaj, ugyan már! Ha szépen, egyenletesen csináljuk, a sötétben senki sem veszi majd észre! - mondta Luna.
- De így meg mi nem fogjuk majd megtalálni , mikor visszajövünk! - tette csípőre a kezét Ginny.
- Hallom, hogy itt vannak! Már itt vannak! Mennünk kell! - fogta meg Harry Hermione csuklóját, és elkezdte maga után húzni a lányt, de az ellenállt.
- Harry, állj már meg! El kell ezt tüntetnünk! Majd vissza kell jönnünk és kiásnunk!
Harry bólintott. - Jó! Viszont akkor sietnünk kell! - Elkezdték elmaszatolni a kehely rajzát, úgy, hogy csak ők tudják, hogy ott van. Pontosan ők maguk sem tudták, hogy mennyi időbe telt mire végeztek, de annyira elkenték a mintát, mintha ott sem lett volna.
- Ott vannak! - hallottak egy ismerős hangot. Scabior meglátta őket. Csak a futás bizonyult a legjobb menekülésnek. Scabior-ék sokkal többen voltak; esélyük sem lett volna szembeszállni velük.
Harry-ék futásnak eredtek, miközben igyekeztek kitérni a rájuk irányított varázslat alól. Próbáltak futás közben varázsolni, de nehezükre esett, ugyanis a talajból millió kis gyökér állt ki, és az egyik legrosszabb dolog lett volna, ha valamelyikük elesik.
Hirtelen az út kétfelé ágazott. Harry megtorpant. Két pillanat alatt döntött; nem volt több idejük. A bal irányt választotta. Ő maga sem tudta, hogy miért, egyszerűen a megérzései alapján döntött.
Harry-ék minden egyes lépéssel közelebb voltak az alagút végén pislákoló fényhez. Csak remélni tudták, hogy az alagút nem a sziget másik végére vezeti őket, vagy csak egyszerűen zsákutca az egész.
Nem. Mikor kiértek az alagútból, ugyanott találták magukat, mint ahol lementek.
- És most?- kérdezte Neville. Harry nem válaszolt, csak cselekedett. Megkerülte a fát, majd a lyukra - ahol eredetileg bementek - ráhúzta a kelyhet ábrázoló tetőt.
- Harry! - suttogta Hermione. - Ez mire volt jó?
- Majd később elmagyarázom! Most mennünk kell! - majd a folyó felé kezdett futni, a többiek pedig követték. Mikor megbizonyosodott, hogy a halálfalók nem láthatják, ránézett a fára. Scabior-ék az alagút bejáratánál álltak, és éppen a fedőt húzták le róla.
- Nos, végre elmondanád? - tette föl a kérdését Hermione.
- Azért csináltam, amit csináltam, mert muszáj volt elterelnünk a figyelmüket rólunk. Mivel nyomunkat vesztették, bár ugye, ők azt hiszik, hogy nem, így sokkal könnyebben tudunk koncentrálni másra.
- De egy valamit nem értek - szólalt meg Ron. - Most ugye azért húztad vissza a tetejét, mert úgy gondoltad, hogy Scabior emlékezett rá, hogy ők nem húzták vissza, de mi igen, illetve csak úgy tettünk, akkor megint visszamennek a lyukba?
- Pontosan. Bár kicsit zavaros, ahogy elmondtad.
- Szerintem ígyis-úgyis visszamentek volna, hiszen hol máshol lehetne, mint odalent? - kérdezte Luna.
- És mégis hol keresnék? Persze ők el fognak indulni a jobb oldali irányba, de ugyanoda jutnak, nem?
- Valószínűleg. Most nincs más dolgunk, mint várni - mondta Harry.
***
Pontosan maguk Harry-ék sem tudták, hogy mióta várnak, de hirtelen Scabior jelent meg. Arcán látni lehetett, hogy nem találták meg a kelyhet. Csalódott és dühös volt. Ordítozott mindenről: Harry-ről, a kehelyről, Voldemortról.
Miután Scabior abbahagyta a kiabálást, vett egy hatalmas, mély lélegzetet, és elindult egyenesen, a többiek pedig követték, mint a kiskutyák a gazdájukat. Miután kikerültek Harry-ék látótávolságából, ők föltápászkodtak és elindultak az alagút bejárata felé.
- Remélem, mi azért megtaláljuk - szólt Ginny.
- Biztos vagyok benne! - mondta Neville.
- És ha mi van, ha nem? - kérdezte Luna.
- Olyan nincs - válaszolt Harry.
Lent, az alagútban, Harry-ék minden egyes lépést csiga lassan tettek meg. Nagyon koncentráltak a falra, hogy pontosan hol is maszatolták el úgy, hogy ne lehessen látni, de ők tudják, hogy hol van. A pálcájukat szorosan a fal mellett tartották, hogy a fény csakis azt világítsa meg.
- Itt van! - kiáltott fel hirtelen Ron. A többiek mind köré gyűltek.
- És most? - kérdezte Ginny.
- Ásnunk kell - mondta Harry, mire Neville visszakérdezett. - Igen. Esetleg tud valaki mást megoldást? - Senki sem válaszolt. Harry elrakta a pálcáját, de mielőtt mindenki ezt tette volna, szólt, hogy kell valaki, aki tartja, mert szükségük van elég fényre. Hermione vállalkozott. Míg a tartotta a pálcát, a többiek elkezdtek a kezükkel ásni. Legalább már öt perce ástak, mikor Ginny felkiáltott.
- Mi az? - kérdezte Neville.
- Beszakadt a körmöm - nézte meg a gyér fényben. - Beleütköztem valamibe. - Harry közelebbről is szemügyre vette. A fekete föld alól kilátszódott valami szürkés. Valami olyasmi, mint egy újabb ajtó. Egy újabb ajtó, mely még közelebb visz a sikerhez. Ami már nincs messze.
- Segítsetek! - szólt Harry, majd óvatosan elkezdte lesöpörni a földet, míg végül láthatóvá nem vált az ajtó.
- Ó, Te Jó Ég! - mondta Hermione, majd körbemosolygott. Tudta, hogy már csak pár lépés választja el őket a sikertől.
Az ajtón nem volt kilincs. Semmi sem volt. Egyedül a kelyhet ábrázoló kép, mely mindenhol felbukkant. Harry elkezdte betolni az ajtót. Nehéz volt. Alig akart megmozdulni. A többiek is bevetették teljes erejüket. Nem tudták teljesen kinyitni, de volt már elég hely, hogy beférjenek. Harry indult el elsőként. A biztonság kedvéért kezébe fogta a pálcáját, és maga előtt tartva óvatos léptekkel belépett a helyiségbe. Körbenézett. A szoba, melyben állt, kicsi volt. Olyan volt, mint egy aprócska ház,melyet a föld alá építettek. Tulajdonképpen az is volt, kivéve, hogy nem egy háznak felelt meg. A falak egykor régen még fehérek lehettek, de mostanra már színük szürkére változott. A sarkokban itt-ott felbukkant néhány pókháló, néhányukban még a megdöglött pókot is lehetett látni. Méghozzá a tüskés hátút, melyekkel Harry-ék is találkoztak.
A szoba közepén egy kis körszőnyeg volt, melyet befedett a por és a kosz. A szobában két nagy, fekete tükrösszekrény állt, és egy fotel.
Harry elindult az egyik szekrény felé. Akkorra már a többiek is mind a szobában álltak, és furcsállva néztek körbe.
Harry megállt a szekrény előtt, majd kinyitotta. Telis-tele volt vázákkal, összegyűrt papírokkal. Harry keresgélni kezdett. Szemügyre vette a vázákat, de egyikük sem a kehely volt. Átnézte az egész szekrényt, de semmit sem talált. Hermione eközben a másik szekrényben keresgélt, a többiek pedig a szobát fésülték át.
Hirtelen Hermione felkiáltott. - Itt van! Harry! Itt van! Nézzétek! - mutatta fel. A kehely aprócska volt, és üvegből állt. Benne pedig ott volt az a bizonyos folyadék, mely halhatatlanságot ígér. És annak, aki pedig elakarja pusztítani, meg kell halnia.
Harry kivette Hermione kezéből a kelyhet, majd szemügyre vette.
- És most mi legyen? Harry, nehogy megidd! - mondta Ron.
- Eszem ágában sem volt. Ebben Mr. Freese nővére sem volt biztos.
- Mármint miben? - kérdezte Ginny.
- Abban, hogy tényleg sikerült. Lehet, hogy elrontották valahol. Lehet, hogy az hal meg, aki megissza. Pár oldal hiányzik a naplóból. Nem lehetünk biztosak semmiben sem.
- De akkor mit csináljunk vele?
- Visszavisszük a Roxfort-ba. Dumbledore tudja majd, hogy mit tegyünk vele.
- Add ide! Majd én elteszem - vette ki Hermione a kezéből, és elrakta a táskájába.
- Jó. Induljunk! - szólt Ron. Úgy tűnt, hogy ő örül a legjobban, hogy indulhatnak haza. Azonban mikor kiértek az alagútból, valami más fogadta őket, mint amire számítottak.
Odakint halálfalók harcoltak a Roxfort-i diákokkal és tanárokkal egyaránt. Voldemortot és Dumbledore-t azonban egyikük sem látta köztük.
- Itt meg mi a fene folyik? - kérdezte Ron.
- N-nem tudom - mondta Ginny. - De több halálfaló van a szigeten, mint akiket láttunk. És...hogy kerülnek ide a többiek?!
A következő pillanatban Seamus jelent meg. Arca piros volt, ki volt melegedve, és úgy tűnt, hogy az izgalom teljesen átjárta a testét.
- Seamus! - kiáltották egyszerre.
- Te meg mit keresel itt? Illetve nem... Ti mit kerestek itt? - kérdezte Neville.
- Dumbledore küldött minket! Tudta, hogy szükségetek lesz ránk! Csak hát... idő volt, mire ideértünk. - Harry körülnézett. Végigvezette minden a tekintetét. Bármerre nézett, egy csapat roxforti diákot látott harcolni halálfalókkal. Mindannyian hősiesen küzdöttek.
- Dumbledore nincs itt? - kérdezte Ron.
Seamus szomorúan megrázta a fejét. - Meghalt. Ahogy Piton is - a mondat végén elcsuklott a hangja.
- Hogy...hogy történhetett ez? - tette fel a kérdést Harry.
- Piton megölte...Dumbledore-t. Így Voldemort teljes bizalmát elnyerte, de ez nem tartott sokáig, ugyanis pár nappal később Piton is meghalt. Voldemort megölte a bodzapálcáért.
- Most hol van? A szigeten?
- Nem láttam - csóválta meg a fejét Seamus. - Mennem kell! - rohant el, hogy segítsen a többieknek.
- Biztos, hogy a szigeten van - mondta Harry. - És én meg fogom találni! - állt föl, majd maga sem tudta, hogy merre, de elindult.
- Harry, várj! Mit akarsz tenni? - szaladt utána Hermione.
- Add ide a kelyhet!
- Tessék? - döbbent meg a lány.
- Hermione. Add ide! Sietnem kell! Le kell győznöm Voldemortot! Nincs semmire sem időnk.
- Nem! Nem hagyom, hogy megidd! Lehet, hogy te halnál bele! Nem emlékszel? Te mondtad, hogy hiányzik pár oldal és...
- Nem érdekel. Csak így vagyok biztos a sikerben. Nem veszíthetek, Hermione! Most nem!
- De ne csalással akarj nyerni! - szólt a lány.
- Hermione, ez nem csalás.
- De! De az! Mert nem a puszta erőddel nyersz. Olyan vagy, mint Voldemort. Ő is nézd meg mit csinált! Sokkal gyengébb lenne, ha az élete nem lenne szétválasztva Horkruksokban.
- Hermione. Add ide a kelyhet! - mondta kemény hangon a fiú. Hermione most nem állt ellen. Csalódott sóhajjal Harry kezébe adta.
- Gondold át! - szólt, majd hátat fordított neki, és elrohant, hogy segítsen harcoló barátainak.
***
Maga Harry sem tudta, hogy pontosan mióta ment össze-vissza a szigeten. Ő sem tudta, hogy hova vagy miért megy, egyszerűen ment megérzései alapján.
- Harry Potter! A kis túlélő! Hát mégis jöttél meghalni? Gyenge vagy... és az is maradsz - mondta Voldemort. Harry mögött állt, aki a hirtelen hangtól összerezzent. Voldemorton látszott, hogy biztos a sikerben.
- Tudatában vagyok annak, hogy nálad van a kehely. Add hát szépen ide! - nyújtotta a kezét. - Vagy ha nem...végig kell nézned, ahogy a barátaid szenvednek, és csak azután öllek meg. Választhatsz - suttogta.
- És mi van, ha már rég megittam? - kérdezte gúnyos mosollyal Harry.
***
Hermione a hirtelen ötlettől vezérelve hátat fordított a csatának, és ész nélkül rohanni kezdett az alagút felé. Biztos volt benne, hogy csakis rossz vége lehet, ha Harry megissza a kelyhet. Berontott a kis szobába, majd abban a szekrényben kezdett kutakodni, ahol azt az előbb Harry tette. Széttúrt mindent. Minden egyes összegyűrt papírt átnézett, átolvasott. Majd keze ügyébe került a kiesett lapok egyike.
1957. június 26.
Kedves Naplóm!
Ámbár sikerült elkészíteni a kelyhet, mégsem az lett a végeredmény, amit vártunk. A kehely mérgező, így aki megissza, pár percen belül meghal. Így se lett olyan rossz, mert a hatalomra törő gonoszokat megállíthatjuk!
Hermione felsikított. Keserves sikoly tört elő belőle, és csak remélni tudta, hogy Harry nem itta meg a kehelyben lévőt.
Drága Olvasóim!
Igen, én is tudom, hogy mennyit késtem, de most nagyon magam alatt vagyok. Ezt most hagyjuk is.
Elérkeztünk a történet utolsó részéhez. Kicsit szomorú vagyok, ugyanis nem minden úgy alakult a történetben, ahogy elterveztem, de később rájöttem, hogy a befejezés, amit elgondoltam, jobb, mint az előző. Már csak egy epilógus van hátra, amit igyekszem hamar hozni. Köszönöm minden Olvasómnak, aki eddig is velem volt, és velem együtt fejezi be a történetet! Az új blogom már kész, hamarosan meg is osztom veletek a linkjét!
Xx Ashley
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése